Édes hazám

  

                                               

Édes hazám, drága hazám,

földönfutó lett a nép,

nincs ruhája, nincs kenyere,

feje felett nincs fedél.

Szétszóródunk mint a pelyva,

vén Európa halld jajunk,

idegenek jönnek, mennek,

átjáró ház otthonunk.

Pénz lett az úr a szívekben,

kifosztották a hazát,

és azok kik ebből élnek,

nem hallják a panaszát.

Vagy tán' hallják, de nem értik,

mért zúg megint a magyar,

szabadságot kaptak tőlünk,

ennél többet mért akar?

Szenvedések árán szerzett,

szabadságunk nem adjuk,

megőrizzük, és majd egyszer

fiainknak átadjuk.

Cecei dédapám emlékére

 

                                     Kovácsmester volt a dédapám,

                        s míg ritmusra verte a vasat,

                        színes szikrák versenyre keltek,

                        a cecei csillagok alatt.

 

                   Fekete lepkék, pernyék szálltak,

                   fekete lett tőlük dédapám,

                   de kinyílt egy rózsa mellette,

                   kis unokája, az én anyám.

 

                   Kovácsmester volt a dédapám,

                   a múltból emléke feldereng,

                   a ritmusokat most dédapám,

                   betűkkel, helyetted én verem.

                       

                 
                                                  
                                                          

                                    

                         

Állok a parton

    

Állok a parton és nézem a kéklő vizet,

ahogy szelíden nyújtózva ölelni akar,

talán szólni is szeretne és elmondaná,

hogy sötét mélysége szennyt, és fájdalmat takar.

 

          Elmondaná, hogy a csacsogó felszín alatt

mennyi mocsok, bűn, elpusztult élet megrekedt,

hogy csillámló habja között álmokat őriz,

és túlvilági fényben öltözött lelkeket.

 

Elmondaná, hogy temetővé tették medrét,

meggyalázták az életet adó vizeket,

roncsok, bombák, halottak nyugszanak a mélyben,

és zokognak a vizek a szennyes mély felett.