Égi földeken

Grigó Zoltán Égi földeken Én még láttam a nagyszüleimet görnyedni a megkopott földeken, a kiszikkadt rögöket ölelve, láttam a néma titkolt könnyeket, az arcuk ráncaira térdeplő emésztő gondokat, a bánatot, hallottam az áhítatos imát ahogy hívtak ők egy szebb holnapot, láttam a fáradt, megtört szemüket, az imádságra kulcsolt kezeket, ahogy a gyógyító éji csendben a lelkük isten elé térdepelt, hallottam éjszaka lánccsörgető rögöket kacagni a földeken, a néma sötét fájó sóhaját, a barázdákban síró életet, láttam, ahogy egymást támogatva mentek hajnalban a földek felé örök reménnyel a szívükben, amíg felitta őket a messzeség, és még láttam a nyitott ablakban álló fekete kabátos halált, egy szomorú megváltó hajnalon, ahogy feléjük nyújtott kézzel állt. Ha szemem behunyom, most is látom ahogy jönnek az égi földeken, fehér hajukat lengeti a szél, lelküket öleli a végtelen.

Válasz a szerelmes versekre

Mért oly távol, mért oly messze?
Hisz veled mindig ünnep lenne.
Ágról szakadt kis madárka
vagyok nélküled. Én árva!
Szívem minden dobbanása feléd sóhajt,
hozzád vágyna. De nem lehet.
Rideg ez világ s beteg
hiányodtól lelkem reszket.
Pedig tudom, hogy nem lehet.
Mit akarok, mire vágyom?
Elmondom, ha megtalálom
rá a szavam. De most nincsen,
csak ott belül sajog minden.
Minden vers mit egykor írtál,
szép szerelmes sorok égnek
parázslanak, visszatérnek.
Nekem szólnak, neki szólnak?
Oly mindegy már! Veszem bóknak,
mint a méhet a virágok,
vagy mint késő éji álmot úgy fogadom,
s amíg élek, szép csendesen,
a szívemen elringatom.