Betegágyak
közt suhan a tavasz,
csendesen lépve simogat,
virág is nyílik,
a rügy is fakad,
és mégis minden más,
semmi sem ugyanaz.
Légy hívő, vagy gyarló, bűnös lélek,
a tavaszt most másképpen érzed.
Zárt ablakok, és
könnyező szemek,
haldoklók sóhaját
hozzák a bús szelek.
Imádságok szállnak a tavaszi égre,
hogy e roppant kórnak legyen már vége.
Nyíljon a virág,
szóljon a zsoltári ének,
és süssenek ránk újra
az isteni fények.
Ti nem tudjátok milyen
az,
mikor az égből bomba hull alá,
és az angyalok dala helyett felugatnak a katyusák,
ti nem hallottátok a szirénák sivító hangját,
és nem fogtak rátok soha géppuskát.
Ti nem láttátok se ölni, se futni a katonákat,
a rémült szemeket, nem tudva merre meneküljenek.
Hol van az ellenség és hol van a csapat,
mert agyonlőtték a beteg foglyokat.
Ki elgyengült az úton annak vége volt,
agyonlőve, trágyadombok mellé hullt.
Nem volt érték az emberi élet. Ölni kellett,
mert ha nem te öltél, megöltek téged!
Felfordult az egész világ. Menekült ember és állat,
de nyomukban a halál járt csak.
A repülőkből asszonyokra és gyerekekre lőttek
nem volt pardon, parancsszó nélkül is öltek.
Gyilkoló gépezet lett az emberből, tobzódott a vérben,
mint egykor a gladiátori küzdőtéren.
Ó Isten! Ki saját képedre teremtetted az embert,
eléd borulva kérdem, hol rontottad el?
Lelket leheltél belénk, de ez a lélek megkopott,
téged már Ádám és Éva is becsapott!
Az évszázadok alatt csak rosszabb lett az ember,
nem lett jobb, de tökéletesebb lett a fegyver.
