Gyújtsatok tüzet!

Lobogjanak a tüzek az éjszakában,

világítsák meg az utat,

melyet a sok földi vándor,

évszázadok óta kutat.

Míg van a szívünkben láng,

ne hulljon ránk a sötétség,

rázzuk le magunkról undorodva,

a gonosz ránk vetett bilincsét.

Legyünk az utolsó tűzgyújtók,

sok apró tűz kell hogy égjen,

rávetve minden ármányt,

fohászunk az égig érjen.

Hogy maradjon meg nekünk a Föld,

a jó Pásztor adta adomány,

gyújtsatok tüzet az éjszakában,

és szálljon égig a fohász.

Tudsz-e még szeretni?

                                                             

Úsznak az árnyak, zokog az ég,
jó lenne kicsit szeretni még.
Zizzen a haraszt, hódít a tél,
lábához borul, sok falevél.

Jön a hódító, nincs menekvés,
kevés az időnk, szeretsz-e még?

Árva a lelkünk, fagyos a föld,
szeretni kéne, de nincs erőnk.

Szeretni kéne még emberek,
de már a lélek nagyon beteg.

Valami kórság, emészti rég,
ölelés helyett, csak ölni kész.

Szemétre dobva, minden mi szép,
új idők jönnek csörög a pénz.

Nézzetek körül mennyi a baj,
és milyen kevés, ki jót akar.

Jó lenne egymást szeretni még,
mielőtt eljön a végső tél.

                                                                  Kapaszkodj össze ember, s lehet,
                                                                  hogy a Földet még megmentheted.

                                                                            

Apám (1904-1958)

A szomorúságot nem szeretem,
ezért, ha eszembe jut Apám,
legtöbbször úgy látom őt,
ahogy játszik a régi harmonikán.
Szeme huncut, s mikor nevet,
táncolnak a fákon a falevelek,
és perdül a határ.
A szomorúságot nem szeretem,
de szívem mégis gyászol,
mert korán hagyott itt,
és oly keveset játszott!
Oly keveset élt,
pedig hogy szeretett élni!
Nyári délután, vidáman zenélni…
- és most nincs sehol.
Perdül a határ, rebben a fecske…
Amikor Apám jut eszembe,
elönt a keserű, bús magány,
megáll a táncoló határ,
nem dalol, egy percig vár,
és néma áhítattal,
leveszi kalapját a Nyár.

Budapest,1979.

Egy téli reggel

Harangok zúgtak, míg mentem a téren át,
a pillanat ott suhant velem,
a könyörtelen múltnak megadva magát,
léptem alatt megbújt csendesen.
Vajon hány lépésből áll még az életem?
A harangszót meddig hallhatom?
Galambok riadtan rebbentek felettem,
hópelyhek ringtak a bokrokon.
Kíváncsi jégcsapok fürkészték a tájat,
össze-összeütődve halkan,
s míg átölelt valami jéghideg bánat,
mosolyra nyílt mégis az ajkam:

Mert hallom a harangot, itt vagyok még,
mert szép ez az élet, és szép ez a tél.