Apám (1904-1958)

A szomorúságot nem szeretem,
ezért, ha eszembe jut Apám,
legtöbbször úgy látom őt,
ahogy játszik a régi harmonikán.
Szeme huncut, s mikor nevet,
táncolnak a fákon a falevelek,
és perdül a határ.
A szomorúságot nem szeretem,
de szívem mégis gyászol,
mert korán hagyott itt,
és oly keveset játszott!
Oly keveset élt,
pedig hogy szeretett élni!
Nyári délután, vidáman zenélni…
- és most nincs sehol.
Perdül a határ, rebben a fecske…
Amikor Apám jut eszembe,
elönt a keserű, bús magány,
megáll a táncoló határ,
nem dalol, egy percig vár,
és néma áhítattal,
leveszi kalapját a Nyár.

Budapest,1979.